Mint egy folyó a felszínén lebegő szemetet, hordom magammal az aprócska kudarcokat, csalódásokat, Bowie, Esterházy, Alan Rickman, Carrie Fisher és annyi más nagyság halálát, szeretteim és szeretteim szerettei összes gondját-baját, a saját meg-megroppanó, néha konkrétan derékbetörő mentális egyensúlyomat, a lassú ráébredést miszerint idén se sikerült összegyűjtenem egy jobbacska villanygitárra valót, az egymás után következő, egyformán hiányosnak, valamiképpen befejezetlennek tűnő napokat, az éjszakánként rendre megérkező jéghideg, szívet-agyat-légzést bénító l'art pour l'art szorongást, és mindazt, ami miatt még mindig itt vagyok, az egyszerre erőssé és sebezhetővé tevő szeretetet, a makacsságot, hogy semmit nem hagyok félbe, amit egyszer elkezdtem és a meggyőződést, hogy van itt helyem, és ha éppen nincs is, hát teszek róla, hogy legyen, viszem magammal ezt az egészet, mint egy nagy, nehéz, ormótlan hátizsákot, amíg lassan el nem jön az idő, hogy végre letegyem és nélküle folytassam az utamat; hogy újrateremtsem, újratervezzem magamat, kitalálhassam, ki is vagyok a vállamra nehezedő holt teher nélkül, és megújulva mehessek tovább, ki tudja, hová.
You Can't Kill Us/Demons
More Fire
That Song
The Glory And The Scum
Time And Time Again
Challenge
