Egy régebbi monológ Nawától, a főgonoszom szeretőjétől
Dagna nem az enyém. Sosem volt az. Nem tartozik hozzám. Ha őt kérdezed rólam, azt fogja hazudni, hogy nem ismer. Ó, hogy tud hazudni! Csak potyognak azok a tökéletesen formált, puha szavak abból a tökéletesen formált cseresznyeszájából, mint a felhőből a langyos esőcseppek, és az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy megmérgezték, tönkretették az elméjét, hogy nem tudja többé elválasztani a valóságot a hazugságoktól, és hogy ebben a fájdalmasan felemás, hamis világban ez az apró craniai nő lett mindennek a közepe, élet és halál ura, a szépség, a szerelem maga, méreg, álom, halál, mocsok, sötétség. Dagna Wys, ha elvesznek tőle mindent: a kincseit, az alattomos mérgeket, az embereit, az apró, ruhaujjban rejtegetett tőreit, ha meztelenre vetkőztetik, ha semmije sincs a fehér, puha, selymes bőrű testén kívül, akkor sem fegyvertelen. Bárki szívét képes egyetlen jól irányzott mondattal kitépni. A boszorkány!
Ha legalább csak egyszerű boszorkány lenne! Démonok, istenek, a pokol mondhatatlan teremtményei: azt ismerem, pólyás korom óta riogatnak vele, hozzászoktam, de ez, ez idegen és halálos, ezt csak elkerülni lehet. Lehetne. Talán. Merthogy én nem teszem, mert gyenge vagyok, akarat és jellem tekintetében egyaránt, és hagyom, hogy játsszon velem. Mert neki ennyi az egész: játék. Eljátssza, hogy az enyém, csak az enyém, szerelmet játszik, bizalmat és gyengédséget, azt hazudja, amire szükségem van, és én pontosan tudom, hogy látszat az egész, olcsó piactéri ripacskodás, de nem tudok szabadulni a bűvöletéből. Imádom őt, éppen annyira, amennyire gyűlölöm. Nélküle élni sem tudnék.
