Leírnám, elmondanám, amit mostanában érzek, de olyan furcsán szégyellős leszek a szavaktól, valahogy mind nagyon harsánynak, igaztalannak, bóvlinak tűnik. Azt az irodalmiságot (vagy mi másnak nevezzem), amire régebben itt és máshol is törekedtem, most a valóság szörnyen hazug torzításának látom, a megszokott, eddig természetes hangnemem, ha azon akarnék megszólalni, mesterkéltnek tűnne. A régi szavaimhoz, befejezetlen szövegeimhez nyúlni olyan, mintha bottal piszkálnék egy döglött madarat, azt várva, hogy felrepül - mert valami, nem tudom, micsoda, egyszerűen nem működik többé. Valami visszafordíthatatlanul megváltozott.
Különben is, mit mondhatnék? Hogy kezdek magamhoz térni, megint? Hogy kezdem ráncba szedni, gatyába rázni magamat? Hogy valami rossz, átokszerű csipkerózsika-álom van múlóban? Hogy a Delain új lemeze, a Moonbathers megváltoztatott engem, új nézőpontokat adott, visszaadott egyfajta erőt, amiről nem gondoltam, hogy egyszer újra bírni fogok vele? Hogy jobban vagyok, mint szinte bármikor az elmúlt két és fél évben? Ez mind igaz, és így kimondva mégsem az. Inkább csöndben kéne maradnom, vagy megkeresnem a saját hangomat, az igazit, újra - addig meg csak remélhetem, hogy Charlotte dalszövegei beszélnek helyettem is.
