bitter memories

 (belehelyezkedős monológ-szilánkok egy szereplőhöz)
Egy gondolat keresztbeáll a torkomban. Persze, már megint ő jár az eszemben.
Hiányzik. Mert ő valakim, akkor is, ha úgy tesz, mintha nem az volna.
Szeretem. Még mindig. Ez nem olyasmi, amit némi akaraterővel csak úgy abba lehet hagyni, mint a dohányzást. Ez a részemmé vált. Olyan öntudatlanul, gondolkodás nélkül szeretem, mint ahogy pislogok.

Nem értem, hogy ha ilyen könnyen eldobott, miért fáradt egyáltalán azzal, hogy beférkőzzön a páncélom mögé. Miért kellett a drága idejét a mások szívébe való alattomos illetéktelen behatolással pocsékolnia, és az ég szerelmére, miért éppen engem kellett választania? Mire volt jó ez az egész?
Nincs az egésznek az égvilágon semmi értelme.

Like A Song
Ice Queen
My Fault
Ghost Of Love
You Smell Like After

Fallen in love

Első hallgatásra.

Átmeneti sötétség

Valahol a világ végén ülök, egy buszmegállóban, ahol még sosem jártam ezelőtt és remélhetőleg ezután sem fogok, a hidegben és a sötétben. A magány körülvesz, mint egy második kabát. Várok. Várok a buszra, a fényre, a melegre, várok valakire, aki szól hozzám egy szót és megtöri a lassan de biztosan rám nehezedő csöndet. Várom a szabadulást, a csodát, várom, hogy az örökkévalónak tetsző éjszaka véget érjen.

Nem mozdul a szél sem: minden dermedt, élettelen. A sötét égboltra súlyos felhők telepszenek. Előttem faágak kusza szövevénye, mögöttem omladozó terméskő fal, alattam keskeny, telistele firkált buszváró-pad: egyedül vagyok. Mintha én lennék az utolsó ember a haldokló világon.

Hiába tudom, hogy mint minden másnak, ennek is vége lesz egyszer, ha most rettenetesen fáj. Már nyílna is a szám, kiáltanék, bele a sötétbe, a fagyos, végtelen decemberi éjszakába, hogy miért,  de a hang még valahol a szívem táján elvész, elnyeli a vacogás. Üvölteni szeretnék, de nem tudok, a testem nem engedelmeskedik. Az arcomon lecsorog egy kis, mérges könnycsepp. Miért?

A romos megálló hallgat. Jó, rendben van, tudom, van tovább innen is, nem kell túldramatizálni, lesz még reggel, lesz fény és az egyedüllét sem tarthat örökké. Mélyet sóhajtok. Nincs vége, még nincsen. Csak jönne már az a nyavalyás busz.

Lassan, nagy, puha pelyhekben szállingózni kezd a hó.

Sail

Teardrop

White Christmas főcím

Dead Shelf

Paradise (What About Us?)

"Veszteségem kínja tenger, rajta szélvész bánatom", avagy kesergés az elveszett (véletlenül kitörölt) írásaim fölött

Outside These Walls

Mintha a palotám égett volna le, a szóépítményeim úgy tűntek el a tabletem memóriájából. A búvóhelyem erős falai, a történeteim, amelyek mindig megvédtek, ha a világ rossz volt hozzám, most eltűntek, egyedül hagytak: nélkülük egy kicsit kevésbé vagyok én. Az utánuk maradt űrben lebegek, nem tudok, nem merek, talán nem is akarok újakat építeni.

Moon Jae Shin themesong
Annyi emlék, annyi sírás, annyi fájdalom volt bennük: középkamasz korom minden keserve-kínja, az összes senkit sem érdeklő, minden racionális okot nélkülöző, önmagával viaskodó, összeszorított fogú luxushisztim beléjük volt konzerválva, mint a borostyánba a méhecske. Kicsided csalódások, banális vívódások, de mind az enyéim, a sajátjaim: akkor mind rémisztően erős és valódi volt, csak most tűnik bóvlinak. Valaki, aki sosem létezett, megsemmisült velük; valaki, akinek hittem magamat.

Edge Of Something (már egyszer kitettem, de ez most rendkívüli helyzet)
A veszteség már megint a peremre szorít: a járda, az osztályterem, a sírás szélére, vissza a régi undok magányba. Hízik bennem a csönd, mint egy óriási, anyagtalan parazita: bezabált engem, már csak a héjam van itt, én magam már réges-régen eltűntem, csak nézőpont kérdése, hogy ő van az én gyomromban, vagy én az övében.

Shot In The Dark
Idebent világok semmisülnek meg, ég és föld szakad össze minden pillanatban, míg a külvilág csendes, rendes és nyugodt, én vagyok benne az egyetlen nem odaillő darab. A katasztrófám csak az enyém, csak nekem fáj. A többiek azt hiszik, erős vagyok.