újabb belehelyezkedős monológ egy antihőshöz
Azt mondtátok, egyénieskedem. Azt mondtátok nekem, hagyjam abba a hisztit, ne játsszam tovább az eszemet, ne tegyek úgy, mintha különleges lennék, másmilyen - fogjam be a számat, maradjak a háttérben, legyek hálás, hogy egyáltalán hajlandók vagytok elviselni. Leírtatok, mint figyelemhajhász kis görcsöt, aki előadja a hattyú halálát, hogy figyeljenek rá és sajnálják. Valójában te is ugyanolyan vagy, mint mi, csak beképzeled az egészet, más is szomorú, mások éheznek, fáznak, nekik sokkal rosszabb és mégis te picsogsz itt, a mentális betegség igazából csak egy másik szó a lustaságra, estébé estébé, igazából csak hisztis vagy, blablabla.
Bullshit habbal.
Tudjátok mit? Senkit sem érdekel a figyelmetek. Feldughatjátok a sajnálatotokat. Elég volt a korlátolt, ostoba rosszindulatotokból. Próbáljátok ki ti is - próbáljatok tisztán és világosan gondolkodni, miközben az agyatok egy irányíthatatlan massza, kisiklott vonat, izzó tűkkel teleszúrt tűpárna. Menjetek ki az utcára bugyogó lávával teli koponyával, birkózzatok meg azzal, hogy segítséget kértek, és nem kaptok mást, csak közönyt, hogy nemcsak hibáztatnak benneteket a saját nyomorotokért, de azt is a szemetekre hányják, hogy elrontjátok mások kedvét a búvalbaszottságotokkal. Legyetek egyedül, magatokra hagyatva, nézzen rátok mindenki úgy, mint egy idegenre, legyetek elvágva a világtól, küzdjetek hiába egyes-egyedül a saját ellenetek fordult elmétekkel, próbáljatok győzni - és aztán beszélgethetünk.
