Nekem az írás (legyen szó versről vagy prózáról, novelláról vagy regényről,) néha egyet jelent a pokolraszállással: bejárni, végignézni azon részeimet, amelyekkel egyébként nem szívesen szembesülök, eleve nem egy kéjutazás, de amikor ráadásul még ez sem elég, amikor módszeresen, kíméletlen, higgadt kíváncsisággal kell feltérképeznem azt a zavaros területet a tudatos és a tudattalan között, ahová általában nem engedek bejárást magamnak - na, az leginkább ahhoz hasonlítható, amikor az ember kíváncsiságból mezítláb a tűző napon az aszfaltra lép, hogy figyelje, ahogy éget. Méricskélve, tanulmányozva a fájdalom, mintha összezsugorodna, eltávolodik tőlünk, egyszerű érzetté transzformálódik, és ha óvatosan, nagy körültekintéssel fokozzuk, úgy lassan megmutatja nekünk, egész pontosan hol is vannak a határaink.
Ilyen módon feltárni a legerősebb, legzsigeribb érzések gócpontjait nem egy egyszerű dolog - de ha valamiért, hát emiatt vált olyan szerves, elválaszthatatlan részévé az életemnek az írás, amilyen most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése