Tathai Delbaeth

Hinta
Karma/Temples Of Gold
My Heart Is Black
Drowning In Darkness/Numb
Your Body Is A Battleground
They're Coming To Take Me Away
Where Pain Comes To Die

Sötétség vette körül Tathait; nem az athaneyai éjszakák puha, csendes, otthonos sötétje vagy a palotanegyed alatt húzódó titkos átjárók bonyolult rendszerében lapuló visszhangos, enyhén dohos szagú, nyálkásan nedves sötét - ez a sötétség inkább olyan volt, mint egy élőlény, valami anyagtalan, alaktalan fenevad, amely őrá éhezett, őt akarta elnyelni, magába szippantani, elemészteni. A fiú lehunyta a szemét, és minden mentális erejét megfeszítve igyekezett az örvénylő feketeségben önmaga maradni - nem széjjelszakadni, nem feloldódni, nem elsodródni az árral. Még tartotta magát, még meg tudott kapaszkodni néhány dologban - a bátyjában, a könyvekben, az édesanyja opálköves gyűrűjében, puha, selymes bőrű csupasz lány-és fiútestek érintésében - de érezte, hogy az ellenállása már nem soká lesz elég, hogy az elméje gyengül, hogy a gomolygó fekete massza végül lassan utat talál, beszivárog a fejébe az orrán keresztül, kitölti a koponyáját, a tüdejét -

- Uram! Uram, jól van?
A fojtogató, sűrű feketeség szilánkokra tört; a nyomában nem maradt semmi, csak zsibbadt kimerültség. Namida, a kurtizán ült fölötte; a lány meglehetősen rémültnek látszott.
- Csak egy rémálom - mormogta Tathai. Alig tudta mozgatni a száját. - Nincs semmi baj.