Nekimegyek a hétköznapoknak, az ócska reggeleknek, úgy veszem a nyakamba a várost, mint az arénába belépő gladiátor, jegyzetfüzettel, tollakkal, kávéval, kőkeménnyé szilárdult makacs elszánással és élénkzöld szemfestékkel felfegyverkezve, alváshiányt, fejfájást, rosszkedvet, halált megvetve, szembeszállok reggel a nyolctól tizenegyig tartó dupla órákkal, este a metrón utazó álmos emberek néma utálkozásával, szembeszállok az Örsön lekoptatott tizenegy éves kéregetőlány utánam kiáltott átkaival, kifacsarom, kisajtolom az idő szövetéből, amire szükségem van, mindenáron - és ha este, illetve már inkább úgy hajnali három felé elmúlik, elszáll belőlem ez a pokoli erő, ez a puszta haragból és akaratból táplálkozó csakazértis-éberség, olyankor azzal a tudattal adom meg magamat a csontjaimban lappangó időtlen, zsibbasztó kimerültségnek, hogy ma is megbosszultam a világon a reggel fél hatkor kelést, a lassan részemmé váló magányt, az olykor-olykor rám törő feneketlen, dermesztő unalmat, hogy megint én voltam az erősebb - hogy ma is én győztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése