Már megint rosszkor fészkelte be magát a fejembe egy történet, amikor egészen másra kell figyelnem. Ráadásul nincs is messze ez a dolog (szavakat tenni egymás után, amíg a dolog egyszer működni nem kezd) attól, amit tanulnom kell/kéne/muszáj (miért és hogyan működött ugyanez előttem másoknak, akik sokkal tapasztaltabbak/jobbak voltak nálam). Sőt, ha ez még nem is lenne elég, az a nyavalyás novella fenekestül felforgat, minden egyes újra-vagy továbbgondolással, minden belehelyezkedéssel magával húz, beszippant, mint az örvény, helyekre visz, amelyekről nem is sejtettem, hogy vannak, de amint ott vagyok, tudom, hogy nem először járok ott, hogy ez túl eleven, túl valódi egyszerű fantazmagóriának, ez más, ez több, és olyasmiket láttat, éreztet velem, amiket sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok, hogy képes lehetek látni és érezni. Ez a történet dolgokat művel velem. Ez én vagyok, ez az a részem, amit nem látok, amit nem tudok kimondani, amit nem ismerek, legfeljebb sejthetek egy kicsit. Most már látom a történetet: a világot, a lányt, a várat, az iszonyatot, az őrületet, a kétségbeesést, látom a fáklyalángok fényét az arcokon, látom a haragot, amint lesújt és elsöpör mindent, ami az útjába áll, és látom a végét is. Itt van, előttem. Most már csak ki kéne mondani valahogy. (Miután vége ennek, persze. Addig meg, remélem, nem vész el, nem válik semmivé. Olyan szép lenne, ha velem maradna, míg végre kimondhatom.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése