Valahol a világ végén ülök, egy buszmegállóban, ahol még sosem jártam ezelőtt és remélhetőleg ezután sem fogok, a hidegben és a sötétben. A magány körülvesz, mint egy második kabát. Várok. Várok a buszra, a fényre, a melegre, várok valakire, aki szól hozzám egy szót és megtöri a lassan de biztosan rám nehezedő csöndet. Várom a szabadulást, a csodát, várom, hogy az örökkévalónak tetsző éjszaka véget érjen.
Nem mozdul a szél sem: minden dermedt, élettelen. A sötét égboltra súlyos felhők telepszenek. Előttem faágak kusza szövevénye, mögöttem omladozó terméskő fal, alattam keskeny, telistele firkált buszváró-pad: egyedül vagyok. Mintha én lennék az utolsó ember a haldokló világon.
Hiába tudom, hogy mint minden másnak, ennek is vége lesz egyszer, ha most rettenetesen fáj. Már nyílna is a szám, kiáltanék, bele a sötétbe, a fagyos, végtelen decemberi éjszakába, hogy miért, de a hang még valahol a szívem táján elvész, elnyeli a vacogás. Üvölteni szeretnék, de nem tudok, a testem nem engedelmeskedik. Az arcomon lecsorog egy kis, mérges könnycsepp. Miért?
A romos megálló hallgat. Jó, rendben van, tudom, van tovább innen is, nem kell túldramatizálni, lesz még reggel, lesz fény és az egyedüllét sem tarthat örökké. Mélyet sóhajtok. Nincs vége, még nincsen. Csak jönne már az a nyavalyás busz.
Lassan, nagy, puha pelyhekben szállingózni kezd a hó.
Sötét van amikor kiérek az épületegyüttes alól. Régóta úton vagyok már, mégsem fázom, a tömegközlekedés lélegzetvételektől párás nyomott hangulata egyben meleg is ilyenkor. Látom, hogy várható időn belül nem jön semmi villamos ami jó lenne nekem, szóval nyakamba szedem a várost: a fülembe üvölt a zene mert tudom anélkül nem a jóleső csendet hallanám, hanem más emberek, gépek zajait amiből annyira elegem van. Miután befordulok a sarkon feltűnik, hogy a közvilágítás a szokottnál is gyérebb. Levegőt veszek és tudatosul bennem, hogy mért rajongok a télért: a levegő késként hasítja a torkomat, az ujjaim zsibbadnak a hidegtől. Nem mozdítom őket, jól teszik ha zsibbadnak, hiszen érzem, hogy élek. a levegő karcosan tiszta, az ég a fényszennyezettség miatt halványan dereng én meg azon tűnődök, hogy mennyire gonosznak érzem magam. Csak úgy. Minden ok nélkül.......
VálaszTörlés