Janny tavaly volt egy kedvenc lírai énem. Ezzel köszönök el tőle. Már nincs szükségünk egymásra.
A torkomon kijövő hang nem az enyém. Dögös, szemtelen mezzoszoprán, magabiztosan árad szét a térben, eljut mindenhová. Ezt a hangot talán egy tökéletes lénytől kaptam kölcsön, és egyszer vissza kell adnom, talán már holnap, de addig itt van, használom, bírok vele. Tisztelem.
A szívem felrobbanni készül. Üvöltök, üvöltésem dallamot formál, nem én akartam: így esett. Csatorna vagyok a látható és a láthatatlan, a csend és a zaj, a semmi és a valami között.
Téged látlak magam előtt, nem vagy itt, és mégis, minden mozdulatom, minden rezdülésem, lélegzetvételem és szívdobbanásom hozzád szól. Könyörgök hozzád, térden csúszva rimánkodom: vegyél észre, szeress, emelj magadhoz, ments meg, különben meghalok, és a halálom a te lelkeden szárad. Nem szabadna így viselkednem: a női büszkeséget tiprom éppen a sárba, és acélbetétes rockerbakancsban ugrálok a tetemén. Ezt is élvezem: senki se tiltja, mégis, valamiképpen mindenkinek furcsa. Egy nő sosem engedheti el magát teljesen közönség előtt: az olyan közönséges dolog, egyszerre mindenkinek feltárni a lelkem legmélyebb, legtitkosabb bugyrait. Francba vele, csakazértis átadom magam a bizonytalan, illó varázslatnak.
Lemondok a büszkeségről, lemondok a gondolataim alkotta biztonságos erődről. Cserébe szabadságot kapok. Repülök, a zene visz magával, túl az Óperencián, túl az üveghegyeken, túl a mindenen és a semmin.
Ez a pillanat különleges: itt vagyok, én vagyok, szabad vagyok, velem van a hang. Hallasz, édesem?
Edge Of Something
Long Way Down
Sweet Sacrifice
Wild Child
Come On (ciki, tudom.)
A torkomon kijövő hang nem az enyém. Dögös, szemtelen mezzoszoprán, magabiztosan árad szét a térben, eljut mindenhová. Ezt a hangot talán egy tökéletes lénytől kaptam kölcsön, és egyszer vissza kell adnom, talán már holnap, de addig itt van, használom, bírok vele. Tisztelem.
A szívem felrobbanni készül. Üvöltök, üvöltésem dallamot formál, nem én akartam: így esett. Csatorna vagyok a látható és a láthatatlan, a csend és a zaj, a semmi és a valami között.
Téged látlak magam előtt, nem vagy itt, és mégis, minden mozdulatom, minden rezdülésem, lélegzetvételem és szívdobbanásom hozzád szól. Könyörgök hozzád, térden csúszva rimánkodom: vegyél észre, szeress, emelj magadhoz, ments meg, különben meghalok, és a halálom a te lelkeden szárad. Nem szabadna így viselkednem: a női büszkeséget tiprom éppen a sárba, és acélbetétes rockerbakancsban ugrálok a tetemén. Ezt is élvezem: senki se tiltja, mégis, valamiképpen mindenkinek furcsa. Egy nő sosem engedheti el magát teljesen közönség előtt: az olyan közönséges dolog, egyszerre mindenkinek feltárni a lelkem legmélyebb, legtitkosabb bugyrait. Francba vele, csakazértis átadom magam a bizonytalan, illó varázslatnak.
Lemondok a büszkeségről, lemondok a gondolataim alkotta biztonságos erődről. Cserébe szabadságot kapok. Repülök, a zene visz magával, túl az Óperencián, túl az üveghegyeken, túl a mindenen és a semmin.
Ez a pillanat különleges: itt vagyok, én vagyok, szabad vagyok, velem van a hang. Hallasz, édesem?
Edge Of Something
Long Way Down
Sweet Sacrifice
Wild Child
Come On (ciki, tudom.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése